Miért lettem Fordulópontok- és életrend mentor? - II.rész

/folytatás/

Az összetöretés jelei 2003-tól mutatkoztak, 2007-2008-ban csúcsosodtak és a 2010-2012. években már arccal a padlón feküdtem /képletesen/. Ekkor, 2012 novemberében találtam ki, hogy írok egy könyvet, Fordulópontok címmel. Nem a saját történetemet akartam megírni. Azt szerettem volna bemutatni, hogy a benne szereplő interjúalanyok, akiknek a szakmája révén hasonló huzalozásúvá vált az agya, mint nekem, milyen döntéseket hoztak és azoknak milyen következményei lettek; pályán maradtak-e vagy pályát váltottak; és azzal együtt, hogy kívülről sikeresnek tűnnek, belül is annak érzik-e magukat?

Hiszen kívülről én is sikeresnek tűntem.

37 éves koromban (!) ott álltam a Fővárosi Bíróság mint másodfokú bíróság bírói kinevezésének kapujában, ami az addigi életem egyik álma volt, és amelyért 24 éven át töretlenül küzdöttem, ha esett, ha fújt, ha sütött a nap, ha hasmenésem volt egy vizsgán, ha hánytam a stressztől, ha boldogan tanultam és tapasztaltam.

Már 4 hónapja készítettem az interjúkat és dolgoztam a kéziraton mindenféle ilyen jellegű tudás és tapasztalat nélkül, amikor 2013 elején felkértem szerzőtársnak korábbi életvezetési tanácsadómat, akit a Jóisten arra a kivételes szolgálatra (is) használt 2011-ben, hogy...

hogy..., hogy..., hogy...
...ne hajtsak a  vonat alá.

Azon az ominózus szegedi coachingon is végig zokogtam, és ekkor Csilla azt mondta: "Edit, a te állapotod túlnyúlik a coaching keretein, a te szervezetedben valami nem termelődik, vagy túltermelődik, kérlek, menj el orvoshoz."

Elmentem. Túléltem. És te most e sorokat olvashatod.

Marcsó Csilla kivételes szorgalmú és tehetségű szakember, és barát, elfogadta a felkérést, és az egyetlen személlyé vált, aki támogatott ennek a könyvnek a megírásában, majd mindenét, idejét, energiáját, tudását, kedvességét, pénzét adta, hogy megjelenhessen. Mivel magánkiadásban terveztük kiadni, készítettünk egy várható költségvetést 2.000 példány megjelentetésére abban a minőségben, ahogyan mi elképzeltük, ami 2,4-3 millió forintra rúgott akkoriban. Csillának rendelkezésére állt a szükséges összeg fele, nekem nem volt egy vasam sem.

Hiszen ekkoriban a gyermektartáson felül kölcsönökből éltünk a 2 gyermekemmel. És mindenki, de mindenki azt mondta a környezetemben, hogy Edit, ezt nem teheted meg, hogy nem keresel pénzt, el kell tartanod a 2 gyermekedet! És tényleg így volt. Csakhogy senki nem tudta, milyen állapotban vagyok, és hogy még a szememet nyitva tartani vagy lélegzetet venni is nehéz. És amikor ezen a könyvön dolgoztam, melegséget éreztem a szívem körül. Azt éreztem, hogy az akkoriban készített 22 interjúból kiválasztott 8 interjú folyamatos hallgatása és legépelése (és hát nem voltam egy gyors- és gépíró..) olyan sokat ad nekem, hogy mindig egy újabb napig képes vagyok folytatni az életet. És ez így ment napról napra, hétről hétre, 1,5 évig. Nem csak a keserves mindennapi megélhetési küszködésre tekintettem, hanem láttam magam előtt ezt a könyvet megjelenni, sikeressé válni, és a mai napig látom, hogy a III. kötetbe tervezett, Csillával egymással készítendő interjúnk (mert végül majd a magunk válaszait is közreadjuk) alapján

film is készül

az életemből, Istennek az életemben végzett csodálatos helyreállító munkájáról - bár akkoriban erről még mit sem tudtam.

Csak nekem több, mint 3.000 munkaórám van ebben a könyvben. Már mindennel elkészültünk, amikor az egyik interjúalany azt kérte, hogy az életének azt a fájdalmas részét, amely több családtagját érintette, és ami most az érintetteket újra felkavarhatná, mégsem szeretné, ha megőriznénk írásban a jelennek és az utókornak. Hozzájárult, hogy elmondhassuk író-olvasó találkozókon, beszélgetésekben, de ne írjuk le. Ezért ezt a fájdalmas emlékezésről szóló részt egy mondatra rövidítettük le, és ettől a résztől a teljes kéziratot át kellett tördelni. Áttördeltük. És már pusztán csak annyi volt hátra, hogy megnyomjuk az Enter-t és nyomdába küldjük. És még mindig nem volt pénzem. Sőt, kikapcsolták az otthonunkban a meleg vizet. A két kisgyermekem 11 és 10 éves volt akkor. Nem mertem már több kölcsönt elfogadni, sőt, már kérni is meg kellett tanulnom, és ezt a helyzetet sem mondtam el senkinek, annyira szégyelltem.

Édesapám korábbi szavai csengtek a fülemben:
"Editkém, most nem teheted meg, hogy a szenvedélyednek élj! Nem teheted meg, hogy azzal foglalkozz, mitől melegszik a szíved körül."

Igaza volt. Én mégis ezt tettem. Karakterről karakterre gépeltem. Szerkesztettem. A leírt nyers szöveget ollóval szétvagdostam, és a papírcsíkokat a nappalimban, a földön kiteregetve ahhoz a kérdéshez párosítottam, amelyre a válasz volt. Aztán egységes szöveget írtam belőle, megtartva az az adott interjúalany stílusát. Pályázatot írtunk a Magyar Tudományos Akadémiánál a könyv megjelenésének anyagi támogatására  - persze, elutasították a pályázatunkat. Ajánlások beszerzése. Lektorálás. Ki tudja, még mik.

Csilla hite bennem, és abban, amiben én is hittem, hogy értéket teremtünk, nagyon sokat segített.

Én ez alatt a 1,5 év alatt... gyógyultam.

2014 februárjára heroikus munka állt mögöttünk. Csilla volt az egyetlen bátorítóm. Még a gyerekeim is azt mondták: "Anyu, ebben a családban mindenki tud pénzt teremteni, még a nyugdíjas nagyszülők is adnak nekünk, csak te nem vagy képes erre!"

Fiatal voltam, a testem egészséges volt. Volt egy irigyelt szakmám. És amíg praktizáltam, kiváló ügyvéd voltam. Budapesten éltem, nem egy tanyán. Mi volt a baj mégis? Miért torpantam meg, és utasítottam vissza a fővárosi bírósági kinevezést 4 évvel korábban, 2010-ben? Miért veszítettem el a házunkat a svájci frankos hitel és a rossz pénzkezelési szokások csapdájában, szintén 2010-ben? Miért nem tudtam megmenteni a házasságunkat és váltunk el 2007-ben? Miért haltam bele a döntéseimbe és azok következményeibe?

A környezetem egy csomó információ hiányában is (amiket a szégyen és a bűntudat miatt magamban hordoztam), bizonyára döbbenten nézte az ámokfutásomat.

Olyan hálás vagyok, hogy kibírták, és nem vették el tőlem a gyerekeimet.

Vagyis hát, de igen. Én veszítettem el.
A helyemet az életükben.

/befejezés következik/